El voltam határozódva, tényleg, és az analógról elektromos cigarettára való átszokás szinte már túl könnyedén is haladt, 'zenkét év masszív láncdohányzás után, legalábbis hittem volt merészen, az első traumáig, mégpedig, hogy bár elképesztő micsoda új dimenziók nyílnak meg az orrod előtt, érted, ami akár még pozitív is lehetne, nagyon szép illúzió, komolyan, de én most spec' arra gondolok, hogy ezen dimenziókban a szájszag többé már nem csak szimplán szájszag tud és akar lenni, hanem az intenzitásbeli különbségeken túl, milliónyi árnyalatú komponenssel rendelkező aromák csodálatos és legalább annyira pusztító elegye, egy kegyetlenséget nem mellőző orvtámadás az érzékelés ellen, amit olykor jobb volt a nem érzem, ergo nincs is szintjén tartani, hinni és remélni, és a felfedezés, hogy de, márpedig minden irreálisnak tűnő eleme ellenére is van, a valóság ragacsos talaján is létezik fokhagymás kávéval, valamint állott lábszaggal, alvadt vérrel és záptojással nyakonöntött savanyútejes-pálpusztais-halkonzerves szájszag, átmelegítve egy-egy beszélgetés idilli atmoszféráját, (és itt már érzed, hogy törvényszerűen bele fogsz bukni a hatalmas elhatározásodba) mert érted, ténylegesen VAN, nem csupán gyermeteg szinesztéziák homályos képzavarként élt a fejedben a perverz elképzelés, és ez barátom, ez a létjogosultságot nyerő tény egy olyan legyűrhetetlen erővé, egy olyan magával ragadó ős-ingerré érik benned, amely az elhárító mechanizmusaidat maximumra kapcsolva, pokoli kínjaid enyhítése érdekében, boldog megnyugvással gyújt neked egy szál cigarettát. Meg még egyet.

Nagyanyám, (áldott jó asszony különben), alacsony teremtés, jobbára csak mélysége van, a magasságot valahogy kispórolták belőle, ettől függetlenül vérfagyasztó tud lenni ha a teljes neveden szólít, némi bazmeggel nyomatékosítva, hogy tudd, komoly dologról van szó, és biztos lehetsz benne, hogy pillanatokon belül, azzal az egy fej különbséggel is meg tud majd semmisíteni, hogy már pusztán a nézésétől összezsugorodsz, lebénulsz, véged.
De amúgy általában egészen addig nem veszélyes, amíg ott nem hagyod az ételt a tányéron. Mindegy mennyi ételt. Akár csak morzsákat. Egész biztosan észreveszi. Ne is próbálkozz. Olyankor egy darabig csak áll rendíthetetlenül a konyha közepén, a tekintélyt parancsoló, sőt, kierőszakoló csíkos pongyolájában, vesz egy nagy levegőt, rágyújt a hatodik szál cigijére, akkor is, ha öt másik ott ég még a hamutálban, odaoson a hátad mögé, a válladra teszi a kezét, csak finoman (ahogy a ragadozó madár csap le a védtelen prédára), és ellenkezést nem tűrően odabúgja, hogy "azt még megeszed, ha megöl is".
Nagyanyám különben egy úrinő, ezt feltétlenül tudni kell róla, és a haja is mindig tökéletesen áll, nem merem megsaccolni, hogy mindez hány flakon lakkba kerül, és mennyiben járul hozzá az ózonréteg kilyuggatásához, mindenesetre tényleg mindig tökéletes, és mindig alatt azt értem, hogy egy éjszaka közepén támadó tornádó, hóvihar, metáneső, vagy aszteroida becsapódás sem kottyanna meg neki, és iszonyú patáliát tud csapni, ha valami megpróbálja (sikertelenül) meggátolni ebben a tökéletességben, például ha nincs megfelelő árnyalatú hajfesték, vagy felbukkan valahol egy kósza szál, ilyenkor jobb a lehető legmesszebb tartózkodni, másik szoba, város, bolygó, univerzum.
Az úrinőséghez még megemlítend', hogy kétféle Chanel parfümöt tart a budiban, és kimondottan érzékeny a nagybecsű kristálypoharaira, illetve porcelán szobor ritkaságaira. (Amikből egy takarítás során sikerült eltörnöm párat.) Tehát érthető módon rettegtem tőle mindig is, hogy egyszer majd hirtelen ötlettől vezérelve ő akar "pormentesíteni", (a szinte már steril, tökéletesen por, szirszarszösz, és koszmentes lakásban), felsámlizza magát a felső polcig, és minden igyekezetem, minden bevetett kézügyességem ellenére, feltűnik neki valamelyik figurán egy óvatlan ragasztásnyom, egy mindaddig észrevétlen hajszálrepedés, vagy éppenséggel a kráter Napóleon fejének hátulján (napokig kétségbeesetten keresgéltem, de szőrén-szálán hovalett az a darab), vagy mi van, ha egyszercsak elenged a ragasztás, és bár hittem benne, hogy az epoxi, az erősebb, mint az isten, hogy a pattexnél tudják mit csinálnak, akartam hinni, lélegzet-visszafojtva, minden pattanásig feszült idegszálammal, minden egyes alkalommal, amikor elhaladt a vitrin előtt. Igazán kegyetlen másodpercek voltak, mintha egy lassított felvéltet néztem volna, lassítva.
Valószínűleg soha életemben nem fogok semmitől sem annyira rettegni, ahogy akkoriban a lebukástól, a teljes nevemtől, a bazmegtől, a megsemmisüléstől, és valószínűleg soha sem lesz még egyszer akkora szerencsém, hogy szemtanúja legyek, ahogy nagyanyám nyitja a vitrint, felsámlizza magát, hogy törölgessen kicsit, majd a felső szomszédtól jövő robaj hatására, ijedtében egy félresikerült mozdulattal kirántja az egész polcot a helyéről, én megmenekülök a kivégzéstől, nagyanyám pedig fejcsóválva nézi a törmelékeket, rágyújt egy cigarettára, kisétál a lépcsőházba, felordít a negyedikre, hogy "a húst zabálnátok le magatokról bazmeg", visszasétál a szobába, ráhamuz Napóleon darabjaira, és azt mondja síron túli hangon: "eljött a végső bukás".

Ismerik ugye, a kisvárosi SZTK érzékszerv-gyönyörködtető miliőjét, az intézményt, amely előtt legalább egy órával a nyitást megelőzően már illik megjelenni, egyrészt azért, hogy még éppen hozzájusson az ember valami jó esetben 'csak' háromtagú sorszámhoz, másrészt társadalomtudományi szempontból, tanulmányozni azon viselkedésformát, amit a fotocellás ajtóra tapadt kisnyugdíjasok tanúsítanak, áttörhetetlen sorfalat alkotva, nehogy egyetlen sunyi kis patkánynak is esélye legyen áthatolni rajtuk, beférkőzni eléjük, nem mintha bárkinek is lenne mersze, vagy akár csak esélye a felvonultatott fegyverarzenáljuk ellen; sétabotok, mankók, járókeretek harcra felajzott armadája, illetve nejlonzacskókban rejlő, befőttesüvegnyi testnedvek és végtermékek szigorúan kézügyben tartva, hogy alkalomadtán gyors, halálos biológiai csapást lehessen mérni velük a betolakodókra.
Szóval ott állnak rendíthetetlenül, gyanakodva méregetik egymást és minden újonnan érkezőt, bevésnek az alzheimertől maszatos, meszes kis agyukba minden apró vonást, kétes pupilla-rezzenést, közben mélységesen (elme)fel vannak háborodva, hogy miért kell odakint kockára fagyniuk, miért nem engedik be őket a jelen esetben hétkor nyitó épületbe ötkor, (nyilván azért, mert hétkor nyit, és értelemszerűen, ha ötkor nyitna, már háromkor ott állnának, hogy azon sipákoljanak, miért nem háromkor nyit, undsoweiter, egészen a végtelenségig).
Majd eljön a szent pillanat, mézédes beöntés a füleknek a fotocella susosága, két szédülés és ájulásérzet közt elfagyott végtagokkal tuskómozgod és tömegverekeded be magad a váróba, a rendelők büszkén hirdetik a már tíz éve is vállalhatatlanul kiöregedett, jórészt alkoholista orvosok neveit, akiknek vizsgálat közben néha meg kell nézned a pulzusukat, ha túl hosszú időre kiüvegesedik a tekintetük, (már ha egyáltalán megvizsgálnak, nem csak méterekről, feltehetően auralátással, vagy tippmixszel állítják fel mi az aktuális diagnonszensz), kis időn belül az egy négyzetméterre jutó ödémás lábak száma is tizenötre emelkedik, érzed ahogy folynak le az órák az életed kloákáján, körülötted mohás szemű öregasszonyok ülnek a kommersz műanyagból fröccsöntött székek narancssárga matériájába olvadva, és bámulatos szenvedéllyel próbálják túllicitálni egymás nyavalyáinak számát, illetve súlyosságát a legkülönbözőbb kórságok széles spektrumát felvonultatva a másik ellen, és mindig van egy de, egy ésmég, egy grátisz, egy kimaradt jelenet, amit oda lehet dörgölni a győzelem érdekében.
Te pedig ott ülsz, próbálsz nem elájulni, nem öregem, egyszerűen nem vagy hajlandó elájulni a váróban, mert az a sok aszott, szörcsögő, urnagyanús dementor biztosan kiszívja a lelkedet, a gerinced egyre lehetetlenebb pozíciókban görbül bele az ülésbe meg a térbe, kínodban végigolvasod az összes fellelhető szórólapot, és a falakon sorakozó, szinte kiábrándítóan demagóg posztereket, a tudatalattid pedig boldogan elraktároz minden információt a vizeletcsepegésről, az aranyérről, a rektális vérzésről, a hüvelygombáról, a gennyesebbnél gennyesebb fekélyekről, a prosztatagyulladásról, az agyvérzésről, a demenciáról, azért, hogy az évek előrehaladtával majd a legváratlanabb pillanatokban előszedje őket, a pofádhoz vágja, és teljes súllyal rádnehezedjen a lét pillanatnyisága, az ember felett eljáró idő minden nyomorúsága, hogy megöregszel és bepisálsz barátom, hogy a tiéd lesz a tizenhatodik ödémás láb, hogy ott fogsz állni ötkor az SZTK előtt, és ahogy múlsz, fakulsz kifelé az életből, már nem is olyan idegen a gondolat, hogy más molyrágta öregekkel kezdj olyan nyavalya-csatákba, amiket valójában még soha, senki sem nyert meg.