Ismerik ugye, a kisvárosi SZTK érzékszerv-gyönyörködtető miliőjét, az intézményt, amely előtt legalább egy órával a nyitást megelőzően már illik megjelenni, egyrészt azért, hogy még éppen hozzájusson az ember valami jó esetben 'csak' háromtagú sorszámhoz, másrészt társadalomtudományi szempontból, tanulmányozni azon viselkedésformát, amit a fotocellás ajtóra tapadt kisnyugdíjasok tanúsítanak, áttörhetetlen sorfalat alkotva, nehogy egyetlen sunyi kis patkánynak is esélye legyen áthatolni rajtuk, beférkőzni eléjük, nem mintha bárkinek is lenne mersze, vagy akár csak esélye a felvonultatott fegyverarzenáljuk ellen; sétabotok, mankók, járókeretek harcra felajzott armadája, illetve nejlonzacskókban rejlő, befőttesüvegnyi testnedvek és végtermékek szigorúan kézügyben tartva, hogy alkalomadtán gyors, halálos biológiai csapást lehessen mérni velük a betolakodókra.
Szóval ott állnak rendíthetetlenül, gyanakodva méregetik egymást és minden újonnan érkezőt, bevésnek az alzheimertől maszatos, meszes kis agyukba minden apró vonást, kétes pupilla-rezzenést, közben mélységesen (elme)fel vannak háborodva, hogy miért kell odakint kockára fagyniuk, miért nem engedik be őket a jelen esetben hétkor nyitó épületbe ötkor, (nyilván azért, mert hétkor nyit, és értelemszerűen, ha ötkor nyitna, már háromkor ott állnának, hogy azon sipákoljanak, miért nem háromkor nyit, undsoweiter, egészen a végtelenségig).
Majd eljön a szent pillanat, mézédes beöntés a füleknek a fotocella susosága, két szédülés és ájulásérzet közt elfagyott végtagokkal tuskómozgod és tömegverekeded be magad a váróba, a rendelők büszkén hirdetik a már tíz éve is vállalhatatlanul kiöregedett, jórészt alkoholista orvosok neveit, akiknek vizsgálat közben néha meg kell nézned a pulzusukat, ha túl hosszú időre kiüvegesedik a tekintetük, (már ha egyáltalán megvizsgálnak, nem csak méterekről, feltehetően auralátással, vagy tippmixszel állítják fel mi az aktuális diagnonszensz), kis időn belül az egy négyzetméterre jutó ödémás lábak száma is tizenötre emelkedik, érzed ahogy folynak le az órák az életed kloákáján, körülötted mohás szemű öregasszonyok ülnek a kommersz műanyagból fröccsöntött székek narancssárga matériájába olvadva, és bámulatos szenvedéllyel próbálják túllicitálni egymás nyavalyáinak számát, illetve súlyosságát a legkülönbözőbb kórságok széles spektrumát felvonultatva a másik ellen, és mindig van egy de, egy ésmég, egy grátisz, egy kimaradt jelenet, amit oda lehet dörgölni a győzelem érdekében.
Te pedig ott ülsz, próbálsz nem elájulni, nem öregem, egyszerűen nem vagy hajlandó elájulni a váróban, mert az a sok aszott, szörcsögő, urnagyanús dementor biztosan kiszívja a lelkedet, a gerinced egyre lehetetlenebb pozíciókban görbül bele az ülésbe meg a térbe, kínodban végigolvasod az összes fellelhető szórólapot, és a falakon sorakozó, szinte kiábrándítóan demagóg posztereket, a tudatalattid pedig boldogan elraktároz minden információt a vizeletcsepegésről, az aranyérről, a rektális vérzésről, a hüvelygombáról, a gennyesebbnél gennyesebb fekélyekről, a prosztatagyulladásról, az agyvérzésről, a demenciáról, azért, hogy az évek előrehaladtával majd a legváratlanabb pillanatokban előszedje őket, a pofádhoz vágja, és teljes súllyal rádnehezedjen a lét pillanatnyisága, az ember felett eljáró idő minden nyomorúsága, hogy megöregszel és bepisálsz barátom, hogy a tiéd lesz a tizenhatodik ödémás láb, hogy ott fogsz állni ötkor az SZTK előtt, és ahogy múlsz, fakulsz kifelé az életből, már nem is olyan idegen a gondolat, hogy más molyrágta öregekkel kezdj olyan nyavalya-csatákba, amiket valójában még soha, senki sem nyert meg.